Varázserdő

Ezek a csempék még tavaly nyáron készültek a Mady By You-ban, ahol újfent nagyon jól éreztem magam és ahová ha teljesen felépültem, újra készülök elmenni. És nagyon-nagyon örülök, hogy hamarosan Budán is lesz Made By You, ami sokkal közelebb lesz a munkahelyemhez és az otthonomhoz is! :-))))

A csempékre pillanatragasztóval akasztókat ragasztottam, így képek lettek belőlük.

Köszönöm a képet, Silu!

A képekhez az inspirációt Haraszti Judit (Dodi) meséje adta:

Második mese a Varázserdőből

Az Álmodó már nem tudott hinni a csodákban. Nem volt már Varázserdő s hiába kereste a kristályvizű tavat, az elszáradt fák között csak csorbult üvegcserepek hevertek a fűben. Fáradtan vándorolt hát tovább a poros úton s szívében úgy sírt valami az elveszített tegnapért...

Sokáig haladt, egyre csak szemben a kihunyó Nappal. Nem látta már a Sas repülését, s csak néha, valahonnan nagyon messziről ért el szívéig az esdeklő kiáltás: „Megígérted! Megígérted, hogy összegyűjtöd a szétszórt cserepeket, hogy őrizni fogod a Fényt! Hűséget fogadtál, hol van az akarásod?”

„De hisz megtettem!” – súgta vissza az Álmodó a  Szélnek. „Oly sokszor megtettem...összegyűjtöttem a szavakat...nekikadtam...és miért? Lassan elmentek mind...nem jöttek többé a kristályvizű tó partjára EGYÜTT szárnyaid bontani a Szeretetért...és én most egyedül maradtam...fáradt vagyok...és megint hazugok lettek az álmok...”

„Vak vagy és önző! „ – súgta vissza a Szél. „Értük kell élned! Tanulj meg adni! Oszd szét az álmokat mind, Álmodó!”

Aztán...sokáig csend lett az Úton. Ő csak ment...át akarta fordítani szavakká az üzeneteket, el akarta mesélni az álmokat, de nem voltak többé szavai, mert nem hitte már a Varázserdő hatalmát. Mások szavaiba kapaszkodott hát, gyűjtötte őket talmi kincsként, hiábavalóságok honába tért s azt hitte, otthonra talál ebben a valóságban. Pedig minden lélekmoccanás azt súgta benne: „Nem ez az Utad, Álmodó!”

„Hanem melyik?” – kiáltotta a Szélbe azon a hajnalon. De a Szél nem válaszolt. Hallgatott. Ő csak ment tovább, maga sem értette már, miért. S akkor ránézett egy arc az egyik tükörcserépről. Föl kellett vennie azt az üvegdarabot, pedig nem tudta, miért. Sokáig nézte az arcot, amíg végül meg merte szólítani.

„Ki vagy Te?” – kérdezte tőle.

„Szavakat adjak? „ – kérdezte vissza az ismeretlen. Neked fontosak a szavak, tudom. De nem ezért jöttem hozzád. Lehetnék vigasz, lehetnék játék...lehetnék bárki, akivé álmodsz. Beszélgessünk hát...és közben...Neked adom a Csend világát...a képeket. Neked adom, hogy tanulj meg hinni. Hogy megtanulj Álmodóvá lenni evilágban is s hogy Ébredővé lehess ott, abban a másikban, amit csak érzel, de nem tudsz még...mert nem hiszed el sohasem egészen...mert nem megfogható...és Te csak akkor térhetsz vissza az útra, ami egyedültiéd, ha megtanulod, hogy minden, ami van, először álom volt...s ha megtanulod, hogy minden valóság átvarázsolható álommá, hogy szebb valósággá legyen újra. És amikor ezt majd el mered hinni egészen...s ha akarsz még tenni érette s ha őrizni fogod, kimondva is hallgatón...akkor megtanulod majd azt is, hogy a Csend világa olyan ajándék, ahol fényes utak vezetnek...a Valóságba.”

És az Álmodó ámulva nézte a csodát, ahogy a szavak nyomán fölfénylett a tükörcserép és csillogón mutatta föl a képeket: álomszín felhőket, varázsföldeket, sejtelemvárosokat, meseállatok moccanó szíve dobbanását, fénytől élővé változott tárgyakat, repülést a mozdulatlanságba zárva, vízcseppbe rajzolt világok lüktető születését, virágokat gyermekbimbóként, szerelemtáncban, elmúláshullató sziromsóhajtásban, emberek arcát s szívét fénysimogató örömben, árnyékmagányban, csillagvilágokat  a pocsolya sarában, végtelenségidőt fénybuborékba zártan, feltámadást túl mindenik halálon, víztükrökre írt krónikáit az örökkévalóságnak.... és fénybefordított vagy rejtőzködő önarcképeket is, az Emberét, a Művészét...

És ámulva ámulón tudta, hogy most nem álmodik. Pedig nap nap után új csodákat látott és látta, hogy azok: a Valóság. Hiszen itt voltak, előtte, kézzelfoghatón. Ismerte és tudta őket, nevükönnevezhetően,  régesrég...csak most valahogy...átváltoztak, amikor a fények s a színek játszottak velük. De úgy kavargott ez a játék, ahogyan ő, az ismeretlen AKARTA!

Az Álmodó sokáig dédelgette magában a szót, amíg eljött az idő, hogy kimondja:

„Mágus vagy....Fényvarázsló!”

„De hiszen sohasem kételkedtél ebben, Álmodó!” – súgta vissza a Mágus.

S az Álmodó gondolkodni kezdett, hogy mit is adhatna neki ajándékul, valami szépet, túl a szavakon...”A Varázserdőt! Oda kell elvinnem! Ő...tudni fogja...hiszen...közülünk való!”

És akkor hirtelen belesajdult csendjébe a gondolat: „De hiszen nincs már Varázserdő!”

Az úton fölkavarodott a por s a táncoló boszorkánytölcsérből selymes hangon kisuttogott neki a Szél: „De van, Álmodó! Én visszaviszlek...és megmutatom neked, hogy van! Csak meséld el a Mágust azoknak, akiket szeretsz!”

És az Álmodó lehunyta újra a szemét és felidézte az utakat, amelyeken valaha jártak, ők, együtt. És a szívében szeretettel gondolt rájuk és megszólította őket sorra mind és akkor a kimondott szavakból találkozások lettek és új barátok is léptek a körbe, akiket lassan megismert.

És eljött a nap, amikor EGYÜTT voltak újra mind, és kinyílt megint az Idő és valóvá lett a megidézett Volt-Van-Lesz örökperc és szólt a dal és kibontották szárnyaikat az Őrizők.

És a Mágus MEGLÁTTA az Angyal egyetlen ezerarcát és ajándékba adta nekik az eleven csodát: a képeket a Valami MÁS-ból.

És akkor kivirultak köröskörül újra a Varázserdő fái s a kristályvizű tó tükrén az újjászületett Fény ezerszínűn dalolva táncolt EGY szívdobbanásban...

„Nincsen Háromvilág, Álmodó!” – suttogta bele a Csendbe a Mágus. Éppúgy EGY ez is, mint szíveinkben a Szeretet. Csak más-más szerepet kell eljátszani mindenik színpadon....De EGYgyéfoghatóak az átváltozások...LÁTOD???? Csak HIT kell hozzá és ALÁZAT. AKARÁS! „

„Köszönöm, hogy megtanítottál erre is... – suttogta vissza az Álmodó.

Üldögélt a kristályvizű tó partján még egy darabig...csobogott körülötte a víz s új dallamokat játszott a Szél a Varázserdő viruló fáinak ágai között, sokáig. Őt pedig megölelte az a másik csend s érezte, ahogy lassan maga is napsugárrá válik, hogy némán és áldón megsimogassa a Világot.

És amikor elindult újra az Úton, már tudta, hogy sohasem hagyták el a Varázserdőt.

Minden, Szeretetből fakadó tett által megidézhető.

A csoda, amíg hisznek benne, mindannyiuké.

És Valóság, mint a Fényvarázsló mosolya.

Heti útravaló Müller Pétertől

"Az igazi szeretet szabadságból van szőve. Ezért eltéphetetlen. Nincs benne enyém, tiéd, nincs benne félelem. Ez az, amit nem ismerünk - mert nem tudunk igazán szeretni."

Ez nagy titok. Nekem is gyakran az, pedig tudom, hogy így van. Én is úgy vagyok vele, hogy örökké féltelek! Ha nem vagy a karjaimban, ha nem érezlek és ölellek görcsösen, félek, hogy elvesztelek. Elmész, elfejtesz, nem szeretsz már, meghalsz - és sohasem látlak többé.

Ha nem vagy mellettem, ha nem birtokolhatlak és érezhetlek a közelemben - úgy érzem, elveszítettelek. És mégis, látod, az történt velem, réges-régen, hogy életem legnagyobb szerelme elhagyott. Iszonyúan fájt. Majdnem utánahaltam. Fájt a hiánya, szüntelenül fájt, mint egy gyógyulatlan seb, de azt mondtam magamnak: Ha Ő AZ, akkor visszajön. Ha nem, akkor felejtsd el, nem kár érte!

De ezt nem én mondtam. Én állandóan zokogtam. Főleg éjszaka. Minden fájdalom éjszaka fáj jobban. Ezt egy magasabb hang mondta bennem, egy bölcs hang, aki nevelt engem, s aki tudta, mi az a szeretet. És képzeld: visszajött! Öt év után! Öt hosszú év után. Visszajött egészen másképp, mint ahogy elment. Én is megváltoztam, teljesen, és visszajött.

Azóta vele élek, több mint egy fél évszázada. Abban az öt keserves évben tanultam meg, mi az IGAZI SZERETET. Nem "elengedő" - mert az olyan, mintha eltépnéd egy léggömb zsinórját, s elengednéd a határtalan semmibe. Nem. Az Igazi Szeretetnek nincs zsinórja. Láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad.

Megöregszel - de megmarad.
Megbetegszel - megmarad.
Meghalsz - megmarad.
Nem érzelmi összehangoltság - hanem összetartozás.

Bárhová mehet, kalandozhat, kóborolhat, öregedhet, vénülhet, változhat, másokkal is próbálkozhat - de visszatér. Az Igazi Szeretet nem térben és időben van. Ezért szabad.

Azt mondod, mint a bölcs halász: "Azt csinálsz, halacskám, amit akarsz! Oda úszol, és azzal fickándozol, akivel csak akarsz. Tőlem nem tudsz elválni, ha igazán szeretsz és szeretlek - a háló végtelen!"

Ugye tudod, hogy az Igazi Szeretet ritka?"

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/20120116-heti-utravalo-muller-petertol-5-resz.html

A tisztulási folyamatokról...

"Néha az úgynevezett szellemi csoportokban sokkal több probléma és ellenségeskedés létezik ... Úgy tűnik, ha az emberek szellemi útra lépnek, az összes addigi elnyomott rossz tulajdonságuk, az összes rejtett szemét a felszínre tör. Miért? Mert ez egy tisztulási folyamat, ami fel is gyorsulhat. Sok minden történik, ami korábban nem történhetett meg ... Ez egy nagyon érdekes időszak. Ugyanakkor veszélyes jelenség, mert az emberben lévő összes negativitás ki akar törni és így könnyű visszaesni ... Ébernek és fegyelmezettnek kell lenni, hogy ezen túljussunk ... Az egyén felelőssége, hogy ne ragadjon le az alacsonyabb szinteken. Ha a törekvő türelmes és van hite, akkor minden rendben lesz. Ha le tudjuk ezeket győzni, nagy lesz a jutalom. Ha a tisztulásnak vége, csak a tisztaság marad."

(Svami Purna)

Richard Bach: Híd (részlet)

"Néha már-már elhisszük, hogy nincsenek többé sárkányok; égen-földön egy bátor lovag sem akad, s egy szál hercegnő sincs, aki titokzatos vadonok mélyén suhanna, mosolyával megigézve az őzeket, pillangókat.

Néha már elhisszük, századunk végére elfogytak a felfedeznivalók, a kalandok. A sors, a végzet elillant a látóterünkből; a sötéten ragyogó árnyak rég tovatűnnek az életünkből.

Milyen csodás, ha rájövünk: mindez nem igaz! Hercegnők, lovagok, varázslatok, sárkányok, misztérium és kaland... nagyon is velünk vannak itt és most. Soha nem is létezett más e földön! Csak persze álruhába bújtak azóta. A sárkányok ma kormányhivatalnoki öltönyt, válság-ruhát és katasztrófa-mezt viselnek. A társadalom démonai vijjogva csapnak le ránk, ha netalántán felemelnénk tekintetünket a földről, vagy jobbra fordulnánk ott, ahol a bal fordulót várják el tőlünk. Az álcázás művészete odáig fajult, hogy már a hercegnők és a lovagok sem ismerik fel egymást - néha még saját magukat sem.

A valóság bajnokai azért még fel-felbukkannak az álmainkban, hogy szóljanak: mindig volt, most is van sárkányok ellen védőpajzsunk. Ez a kéken izzó tűzfény segít, hogy kedvünk szerint formáljuk át világunkat. Ösztönünk megsúgja az igazat: nem omló por, hanem csodás titok vagyunk!"

(Richard Bach)

Emlékeztetőül

Babó, azaz Benedek:-)

"Mindannyian ismerjük a babának azt az önvédelmi gesztusát, amikor lelöki magáról a "rácsimpaszkodó" anyját, mert most nem hiányzik neki. A kutyák türelmesebbek, de az őszinte kismacskák a legdurvább módon, erőszakkal kivackolódnak az ölünkből, és messze ugranak tőlünk.

Meg is karmolnak, ha korlátozzuk őket a szabadságukban.

Nem bírják a kapaszkodást.

Az ölünkben doromboló nyájas macskák tudnak a leghidegebb szívvel otthagyni bennünket.

Mi, akik saját lelki működésünket vetítjük állatainkra, azt hisszük, hogy a macska nem tud szeretni. Nem tudjuk át élni a szeretetnek a szabadságát, amit egy macska átél.

Ráteszel egy kismacskát a fájós válladra - és elmúlik a fájdalmad. Meggyógyít. A puszta meleg lénye, és a teste közepéből búgó mélyhangú rezgés, mint az indiai bölcsek mantrázása ...

"OM... OOOMMM..."

Azt, hogy "jó veled!", semmi sem tudja jobban kifejezni, mint a macska dorombolása ...

A macskaszerető - vagy ami ugyanaz: a macskát ismerő - emberek pontosan tudják, hogy a cicák nem egoisták, hanem szabad lények ...

Az ősi Egyiptomban, ahol még tudtak arról, mi a valódi szeretet, a macskát szent állatnak tartották.

Manapság azonban nem tudunk kiigazodni a cicák lelkivilágában, mert az önállóságnak ezt a varázsszemekkel izzó szabadságát szeretetlenségnek tartjuk.

Hidegnek.

Önzőnek.

Aki nem kapaszkodik, az nem is szeret.

És aki nem tűri, hogy belékapaszkodjanak, az sem.

Így gondoljuk.

Nekünk, mai embereknek nincs benső középpontunk. Nem találtunk támaszt önmagunkban - vagyis oly mértékig nem vagyunk szabadok -, hogy ha arra jár valaki, kétségbeesetten ráborulunk és belécsimpaszkodunk. Megfogjuk a haját, hogy ússzon velünk a zavaros életáradatban; mentsen meg bennünket önmagunktól.

Ráadásul elvárjuk, hogy ettől ő is boldog legyen. "

(Müller Péter: Varázskő - részlet)

Kereszt tűzzománccal

Úgy döntöttem, ma vegyítem a filozófiát a kreativitással;-):


Ez a kereszt is a legutóbbi tűzzománc-műhelyen készült, csak eddig nem volt érkezésem lefotózni. Talán kicsit vad színei vannak, - mármint ahhoz képest, hogy kereszt, - de épp ez benne az érdekes és ezért szeretem:-). Túl nagynak találtam ahhoz, hogy medálként hordjam, - nem szeretem a túl nagy medálokat, főleg azt, ha egy kereszt-medál túl nagy, - így felkerült itthon a falra. Sajnos a színei nem jönnek ki rendesen, ha sikerül róla élethűbb képet készíteni, lecserélem.

***
"Megfigyelted-e valaha, hogy bár időnként eleinte kellemetlennek tartottál egy tapasztalatot, mégis pozitív eredményre vezetett - valami vagy valaki máshoz, valami többhöz. Ama kezdeti negatív tapasztalat nélkül soha nem léptél volna előre, a később pozitívnak bizonyuló irányba."


"Talán arra vágysz, bárcsak másképp alakult volna életed egy-egy múltbeli eseménye; de ki tudja, milyen negatív következményekkel járna, ha a dolgok úgy történnek akkor, ahogyan szeretted volna."

(Scott Shaw: Zen-óra - részletek)

Kegyelem

Az illusztráció egyik kedvenc képem Simon Andrástól, ez pedig az egyik kedvenc versem,
Reményik Sándor Kegyelem című verse:

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal

-S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

A Kis Lélek és a Nap

- Isten bármely töredéke lehetsz. Amelyik csak akarsz – mondta Isten a Kis Léleknek. – Te vagy az Abszolút, mely tapasztalja önmagát. Isten melyik általad választott megnyilvánulását kívánod most megtapasztalni?
- Tehát van választásom? – kérdezte a Kis Lélek.
- Igen. Megtapasztalhatod Isten bármely megnyilvánulását, önmagadként, benned és rajtad keresztül.
- Rendben. – felelte a Kis Lélek. – Akkor a Megbocsátást választom. Szeretném Teljes Megbocsátásként megtapasztalni önnön lényemet.
- Senkinek sem kell megbocsátani. Tökéletességet és Szeretetet teremtettem.
- Senkinek sem kell megbocsátani? – kérdezte némiképp hitetlenkedve a Kis Lélek.
- Senkinek. – ismételte az Úr. – Nézz körül. Látsz-e nálad kevésbé tökéletes, kevésbé csodálatos lelket?
Körbefordult és meglepetten látta, hogy köré gyűlt a Mennyország valamennyi lelke. Jöttek a Királyság legtávolabbi zugaiból is, mert hallották, hogy a Kis Lélek rendkívüli párbeszédet folytat Istennel.
- Értem. Senki sem tökéletlenebb nálam! – kiáltott fel a Kis Lélek. – Akkor hát kinek bocsássak meg?
Erre egy lélek kilépett a tömegből:
- Nekem megbocsáthatsz. – mondta ez a Barátságos Lélek.
- Miért? – kérdezte a Kis Lélek.
- A következő életedben olyan dolgok fognak történni, amiért megbocsáthatsz. – válaszolta a Barátságos Lélek.
- De miért? Mit tudsz tenni ellenem Te, a Tökéletes Fény teremtménye, hogy meg kell majd neked bocsátanom?
- Ó, - mosolyodott el a Barátságos Lélek -, biztosan kitalálunk majd valamit.
- De miért? – a Kis Lélek nem értette, hogy miért akarná egy ilyen tökéletes teremtmény annyira lelassítani a rezgését, hogy tényleges „gonoszság”-ot tudjon tenni.
- Egyszerű – magyarázta amaz -, megtenném, mert szeretlek. Szeretnéd magad Megbocsátásként megtapasztalni, nem? Egyébként te is megtetted értem ugyanezt.
- Én?! – ámuldozott a Kis Lélek.
- Persze. Nem emlékszel? Teljesek voltunk, te meg én. A Fel és a Le, a Bal és a Jobb. Mi voltunk az Itt és az Ott, a Most és Akkor. Voltunk Kicsik és Nagyok, Férfiak és Nők, Jók és Rosszak. Minden voltunk. A Minden. Megegyeztünk, hogy mindketten külön-külön megtapasztaljuk Isten legfőbb részeit. Mert megértettük, hogy nem létezhet a forró nélkül a hideg, bánat nélkül nem lehetsz boldog, a „gonosz” nélkül nem ismerheted meg a „jó”-t. Ha valami akarsz lenni, akkor fel kell bukkannia valahol a világodban ennek a valaminek az ellentétének, hogy ez a valami létrejöhessen. Egyetlen dolgot kérek cserébe. – jelentette ki a Barátságos Lélek.
- Akármit kérhetsz! – kiáltotta a Kis Lélek. Alig bírt magával az izgalomtól, hogy végre Isten valamely megnyilvánulását megtapasztalhatja. Megértette Isten tervét.
- Abban a pillanatban, amikor ütlek, verlek, és a leggonoszabbakat művelem veled, amit csak el tudsz képzelni, emlékezz, hogy ki is vagyok valójában.
- Ó, nem fogom elfelejteni! – ígérte meg a Kis Lélek. – Találkozunk a tökéletességben, melyben egyek vagyunk, és mindig emlékezni fogok rá, ki vagy. Mindig!

***********

"Véletlenül" választottam ezt az idézetet, aztán rájöttem, milyen fontos szerepe van az ÉN ÉLETEMBEN annak, amiről szól, ráadásul most különösen aktuális...

Üzenet Indiából

Ezt az üzenetet a napokban kaptam:

„ A világ átalakítása nem csak néhány szent és tevékeny ember feladata. Egy jobb világ teremtése mindegyikőtök felelőssége. A túlélésért folytatott harcban az ártatlanság, a szeretet és az értékek elvesztek. Te vagy az, akinek fent kell tartani ezeket az értékeket.

Ne hidd azt, hogy hétköznapi vagy. Mindenkiben ott van az ISTENI határtalan ereje. Benned van az erő és képesség arra, hogy meglásd Istent minden egyes emberi lényben. Amikor meglátod Istent mindenkiben, képes leszel minden élőt szeretni, minden egyes egyént. Rajtad keresztül áramlik majd Isten ereje a világba.

Ne szokj hozzá a szeretetlenséghez. Szavaidon, szeretettel teli cselekedeteiden és szolgálatodon keresztül minden emberi lényt felébreszthetsz szenvedéséből, önmaga által teremtett nyomorúságából és tudatlanságából. Te miattad az egész világ felébredhet. Azzal, hogy felvállalod ezt a felelősséget, az Aranykor elkezdődik.”
(Sri Amma)

Szóval "csak" szeretni kéne? Egyszerű, de mégis olyan nehéz!

De furcsa ezt a két mondatomat így leírva látni:-). Akár giccsesnek tűnhet, pedig ez (lenne) a legfontosabb és legnehezebb dolog a világon.

Beköszöntő - A hatodik faj

Kezdő bejegyzésnek az egyik kedvenc idézetemet választottam:


,,Sok testvérem van... igen... változnak az idők, és egyre többen vagyunk.

Honnan ismerjük fel egymást?

Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.
Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.
Onnan, hogy messze nézünk, jóval a földi élet és a halál határain túlra.
Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk.
Onnan, hogy hiszünk a hitben.
Onnan, hogy sejtjük: ahová elindultunk, ott várnak.
Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.
Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.
Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.
Onnan, hogy tudjuk: nem azért merítünk az ősi forrásból, mert ,,menekülünk a múltba", hanem mert ez a forrás tiszta.
Keressük az Istent.

Fölvesszük az elhajított és sárba tiport nagy szavakat, megtisztítjuk s megmentjük őket, ment egykoron Noé az állatokat; mentjük a szeretetet, a boldogságot, a békét, a hitet, a reményt, a harmóniát, a jóságot, a derűt, a barátságot, a családot - mentjük a szellemet, a lelket, az angyalokat, a bölcseket, a mestereket mentjük, azt, ami emberi és isteni.

Az ilyen mentési kísérletet jó esetben lenézik - rossz esetben gyűlölik és üldözik.A világ minden magasabbra mutató szellemi igényt túlhaladottnak tart.A hatodik faj tagjait hülyének nézik.Álomfalóknak, ,,idealistáknak", akik menekülnek a ,,valóság" elől.A valóság szerintük az, hogy az ember az anyag gyermeke, őssejtek produktuma, eszes majom, akit a mai napig a dzsungel törvénye irányít: a szerzés, a gyűjtés, a gazdagodás, a hatalom, a másokon való átgázolás ösztöne, újabban pedig a kényelem és a természet ,,leigázása".A valóság szerintük az, hogy foggal-körömmel érvényesülni kell.Hogy pénzt kell szerezni minél többet s bármilyen áron.Hogy az életnek nincs ,,értelme"; célja pedig egy: a gazdagság.Hogy a szeretet szép szó, de nem működik. Az életet a kíméletlen önzés irányítja. A ravasz ész, az ügyes kapcsolatok és persze a töltött fegyver.Szerintük az a valóság, hogy nincs Isten.Aki nem így gondolkodik, arról azt mondják, hogy álmodozik, a múltba menekül, mert képtelen elfogadni a jelenét, vagyis azt, hogy a világ - a végveszélybe rohan.A pusztulásba rohanást ,,fejlődésnek" hívják.

Korán rájöttem: én a hatodik fajnak az írója vagyok.Ma már egyre többen vagyunk.Többféle lélektan, többféle gyógyászat, többféle hitvilág - de a lényeg ugyanaz.Jel van a homlokukon azoknak, akik másképpen gondolkodnak. Ritkán sikeresek.Sok közülük a névtelen, mellőzött, szegény ember, akit környezete ,,nem vesz komolyan", akit férje, felesége, élettársa ,,nem ért meg". Úgy érzi, nem tartozik sehová. Egyedül van. Úgy érzi, kimaradt az össztáncból, s ez így is van: nem vállal közösséget a korszellemmel. Ritkán akad hírneves közöttük.Inkább olyanok, akik nem vitték semmire, jelentéktelenek, különcök, korszerűtlenek - ...Ha ,,testvért" kutatsz, nézz a jelentéktelen gúnya mögé: mindenki gyanús, aki nem vitte semmire, akinek, ha vitte is valamire, nem fontos, akit bolondnak tartanak, életképtelennek; ,,testvérgyanúsak" azok, akik sokat küszködnek, mert kizuhantak a mai kíméletlen patkányversenyből.Valaha a Fény felé élőket - mind keleten, mind nyugaton - egy-egy vallás gyűjtötte össze.Ma ez már nem így van.Ma már az istenkeresők - éppen azért, mert az idők során a legtöbb vallás elvesztette a forrás tisztaságát - vallás fölötti utakat keresnek. Ahová, természetesen a vallásokból is el lehet jutni, de csak akkor, ha újra az ősforrás vizéből merítenek.A ,,hatodik faj" manapság szétszórtan él, ami azt jelenti, hogy egy buddhista, katolikus, taoista vagy éppenséggel egy ,,vallástalan" ember között gyakran szorosabb egyetértés van, mint mondjuk két katolikus vagy két zsidó között."

(Müller Péter: Titkos tanítások - részlet)

****

A fent látható angyalkás doboz az egyik barátnőm számára készült karácsonyi ajándékként:-).