Ezek a csempék még tavaly nyáron készültek a Mady By You-ban, ahol újfent nagyon jól éreztem magam és ahová ha teljesen felépültem, újra készülök elmenni. És nagyon-nagyon örülök, hogy hamarosan Budán is lesz Made By You, ami sokkal közelebb lesz a munkahelyemhez és az otthonomhoz is! :-))))
A csempékre pillanatragasztóval akasztókat ragasztottam, így képek lettek belőlük.
Köszönöm a képet, Silu!
A képekhez az inspirációt Haraszti Judit (Dodi) meséje adta:
Második mese a Varázserdőből
Az Álmodó már nem tudott hinni a csodákban. Nem volt már Varázserdő s hiába kereste a kristályvizű tavat, az elszáradt fák között csak csorbult üvegcserepek hevertek a fűben. Fáradtan vándorolt hát tovább a poros úton s szívében úgy sírt valami az elveszített tegnapért...
Sokáig haladt, egyre csak szemben a kihunyó Nappal. Nem látta már a Sas repülését, s csak néha, valahonnan nagyon messziről ért el szívéig az esdeklő kiáltás: „Megígérted! Megígérted, hogy összegyűjtöd a szétszórt cserepeket, hogy őrizni fogod a Fényt! Hűséget fogadtál, hol van az akarásod?”
„De hisz megtettem!” – súgta vissza az Álmodó a Szélnek. „Oly sokszor megtettem...összegyűjtöttem a szavakat...nekikadtam...és miért? Lassan elmentek mind...nem jöttek többé a kristályvizű tó partjára EGYÜTT szárnyaid bontani a Szeretetért...és én most egyedül maradtam...fáradt vagyok...és megint hazugok lettek az álmok...”
„Vak vagy és önző! „ – súgta vissza a Szél. „Értük kell élned! Tanulj meg adni! Oszd szét az álmokat mind, Álmodó!”
Aztán...sokáig csend lett az Úton. Ő csak ment...át akarta fordítani szavakká az üzeneteket, el akarta mesélni az álmokat, de nem voltak többé szavai, mert nem hitte már a Varázserdő hatalmát. Mások szavaiba kapaszkodott hát, gyűjtötte őket talmi kincsként, hiábavalóságok honába tért s azt hitte, otthonra talál ebben a valóságban. Pedig minden lélekmoccanás azt súgta benne: „Nem ez az Utad, Álmodó!”
„Hanem melyik?” – kiáltotta a Szélbe azon a hajnalon. De a Szél nem válaszolt. Hallgatott. Ő csak ment tovább, maga sem értette már, miért. S akkor ránézett egy arc az egyik tükörcserépről. Föl kellett vennie azt az üvegdarabot, pedig nem tudta, miért. Sokáig nézte az arcot, amíg végül meg merte szólítani.
„Ki vagy Te?” – kérdezte tőle.
„Szavakat adjak? „ – kérdezte vissza az ismeretlen. Neked fontosak a szavak, tudom. De nem ezért jöttem hozzád. Lehetnék vigasz, lehetnék játék...lehetnék bárki, akivé álmodsz. Beszélgessünk hát...és közben...Neked adom a Csend világát...a képeket. Neked adom, hogy tanulj meg hinni. Hogy megtanulj Álmodóvá lenni evilágban is s hogy Ébredővé lehess ott, abban a másikban, amit csak érzel, de nem tudsz még...mert nem hiszed el sohasem egészen...mert nem megfogható...és Te csak akkor térhetsz vissza az útra, ami egyedültiéd, ha megtanulod, hogy minden, ami van, először álom volt...s ha megtanulod, hogy minden valóság átvarázsolható álommá, hogy szebb valósággá legyen újra. És amikor ezt majd el mered hinni egészen...s ha akarsz még tenni érette s ha őrizni fogod, kimondva is hallgatón...akkor megtanulod majd azt is, hogy a Csend világa olyan ajándék, ahol fényes utak vezetnek...a Valóságba.”
És az Álmodó ámulva nézte a csodát, ahogy a szavak nyomán fölfénylett a tükörcserép és csillogón mutatta föl a képeket: álomszín felhőket, varázsföldeket, sejtelemvárosokat, meseállatok moccanó szíve dobbanását, fénytől élővé változott tárgyakat, repülést a mozdulatlanságba zárva, vízcseppbe rajzolt világok lüktető születését, virágokat gyermekbimbóként, szerelemtáncban, elmúláshullató sziromsóhajtásban, emberek arcát s szívét fénysimogató örömben, árnyékmagányban, csillagvilágokat a pocsolya sarában, végtelenségidőt fénybuborékba zártan, feltámadást túl mindenik halálon, víztükrökre írt krónikáit az örökkévalóságnak.... és fénybefordított vagy rejtőzködő önarcképeket is, az Emberét, a Művészét...
És ámulva ámulón tudta, hogy most nem álmodik. Pedig nap nap után új csodákat látott és látta, hogy azok: a Valóság. Hiszen itt voltak, előtte, kézzelfoghatón. Ismerte és tudta őket, nevükönnevezhetően, régesrég...csak most valahogy...átváltoztak, amikor a fények s a színek játszottak velük. De úgy kavargott ez a játék, ahogyan ő, az ismeretlen AKARTA!
Az Álmodó sokáig dédelgette magában a szót, amíg eljött az idő, hogy kimondja:
„Mágus vagy....Fényvarázsló!”
„De hiszen sohasem kételkedtél ebben, Álmodó!” – súgta vissza a Mágus.
S az Álmodó gondolkodni kezdett, hogy mit is adhatna neki ajándékul, valami szépet, túl a szavakon...”A Varázserdőt! Oda kell elvinnem! Ő...tudni fogja...hiszen...közülünk való!”
És akkor hirtelen belesajdult csendjébe a gondolat: „De hiszen nincs már Varázserdő!”
Az úton fölkavarodott a por s a táncoló boszorkánytölcsérből selymes hangon kisuttogott neki a Szél: „De van, Álmodó! Én visszaviszlek...és megmutatom neked, hogy van! Csak meséld el a Mágust azoknak, akiket szeretsz!”
És az Álmodó lehunyta újra a szemét és felidézte az utakat, amelyeken valaha jártak, ők, együtt. És a szívében szeretettel gondolt rájuk és megszólította őket sorra mind és akkor a kimondott szavakból találkozások lettek és új barátok is léptek a körbe, akiket lassan megismert.
És eljött a nap, amikor EGYÜTT voltak újra mind, és kinyílt megint az Idő és valóvá lett a megidézett Volt-Van-Lesz örökperc és szólt a dal és kibontották szárnyaikat az Őrizők.
És a Mágus MEGLÁTTA az Angyal egyetlen ezerarcát és ajándékba adta nekik az eleven csodát: a képeket a Valami MÁS-ból.
És akkor kivirultak köröskörül újra a Varázserdő fái s a kristályvizű tó tükrén az újjászületett Fény ezerszínűn dalolva táncolt EGY szívdobbanásban...
„Nincsen Háromvilág, Álmodó!” – suttogta bele a Csendbe a Mágus. Éppúgy EGY ez is, mint szíveinkben a Szeretet. Csak más-más szerepet kell eljátszani mindenik színpadon....De EGYgyéfoghatóak az átváltozások...LÁTOD???? Csak HIT kell hozzá és ALÁZAT. AKARÁS! „
„Köszönöm, hogy megtanítottál erre is... – suttogta vissza az Álmodó.
Üldögélt a kristályvizű tó partján még egy darabig...csobogott körülötte a víz s új dallamokat játszott a Szél a Varázserdő viruló fáinak ágai között, sokáig. Őt pedig megölelte az a másik csend s érezte, ahogy lassan maga is napsugárrá válik, hogy némán és áldón megsimogassa a Világot.
És amikor elindult újra az Úton, már tudta, hogy sohasem hagyták el a Varázserdőt.
Minden, Szeretetből fakadó tett által megidézhető.
A csoda, amíg hisznek benne, mindannyiuké.
És Valóság, mint a Fényvarázsló mosolya.
