Emlékeztetőül

Babó, azaz Benedek:-)

"Mindannyian ismerjük a babának azt az önvédelmi gesztusát, amikor lelöki magáról a "rácsimpaszkodó" anyját, mert most nem hiányzik neki. A kutyák türelmesebbek, de az őszinte kismacskák a legdurvább módon, erőszakkal kivackolódnak az ölünkből, és messze ugranak tőlünk.

Meg is karmolnak, ha korlátozzuk őket a szabadságukban.

Nem bírják a kapaszkodást.

Az ölünkben doromboló nyájas macskák tudnak a leghidegebb szívvel otthagyni bennünket.

Mi, akik saját lelki működésünket vetítjük állatainkra, azt hisszük, hogy a macska nem tud szeretni. Nem tudjuk át élni a szeretetnek a szabadságát, amit egy macska átél.

Ráteszel egy kismacskát a fájós válladra - és elmúlik a fájdalmad. Meggyógyít. A puszta meleg lénye, és a teste közepéből búgó mélyhangú rezgés, mint az indiai bölcsek mantrázása ...

"OM... OOOMMM..."

Azt, hogy "jó veled!", semmi sem tudja jobban kifejezni, mint a macska dorombolása ...

A macskaszerető - vagy ami ugyanaz: a macskát ismerő - emberek pontosan tudják, hogy a cicák nem egoisták, hanem szabad lények ...

Az ősi Egyiptomban, ahol még tudtak arról, mi a valódi szeretet, a macskát szent állatnak tartották.

Manapság azonban nem tudunk kiigazodni a cicák lelkivilágában, mert az önállóságnak ezt a varázsszemekkel izzó szabadságát szeretetlenségnek tartjuk.

Hidegnek.

Önzőnek.

Aki nem kapaszkodik, az nem is szeret.

És aki nem tűri, hogy belékapaszkodjanak, az sem.

Így gondoljuk.

Nekünk, mai embereknek nincs benső középpontunk. Nem találtunk támaszt önmagunkban - vagyis oly mértékig nem vagyunk szabadok -, hogy ha arra jár valaki, kétségbeesetten ráborulunk és belécsimpaszkodunk. Megfogjuk a haját, hogy ússzon velünk a zavaros életáradatban; mentsen meg bennünket önmagunktól.

Ráadásul elvárjuk, hogy ettől ő is boldog legyen. "

(Müller Péter: Varázskő - részlet)